Dr. Ortutay Elemér kárpátaljai görögkatolikus áldozópap életének 81. esztendejében, 20 éve hunyt el. Nem mindennapi sors jutott neki. Átvészelte a 20. század nagy történelmi fordulatait, a 2. világháborút és több rendszerváltást - ahogy milliónyian mások is a Kárpát-medencében. Vallása, hivatása miatt meghurcolták, kényszermunkára ítélték - sajnos, ez sem számít ritka sorsképletnek ezen a vidéken. Ami miatt mégis különleges a története, az egyfelől rendíthetetlen kitartása, amellyel meggyőződéséhez és esküjéhez ragaszkodott. Az pedig egyenesen csodálatra méltó, hogy végig kifogyhatatlan derűvel és mély bizalommal fordult a világ felé: az emberi jóságba vetett hitét az átélt viszontagságok sem ingatták meg.
Mindig nyitva
Sokan tudták, hogy van egy lakás az ungvári Engels utcában, amelynek ajtaján bárki kopogtatás nélkül beléphet. Jöttek is az emberek jó szóért, lelki támaszért, tudásra szomjazva, mások meg azért, hogy rendszeresen házkutatást tartsanak vagy kihallgatásra hurcolják a családfőt. Barát és ellenség egyaránt azt hihette, hogy az állandó megfigyelés alatt álló, hivatásától eltiltott, ám azt titokban mégis gyakorló pap nem tudja, mi a rettegés. Vagy ha mégis ismeri a félelmet, hát cseppet sem törődik vele.
Pedig Ortutay Elemér időskori visszaemlékezése szerint nagyon is megtapasztalta a valódi félelmet és a halál közelségének iszonyatát a vorkutai lágerben. Vele együtt 129 kárpátaljai görögkatolikus lelkészt hurcoltak munkatáborokba egyházuk intézményes fölszámolása után. Többen közülük soha nem tértek vissza. Elemér atya főesperes édesapja is az egyik munkatáborban lelte halálát.
A Sátán kísértései és Horthy névnapja
A Sátán kísértése volt-e, ahogyan ő mondta, vagy egy kegyetlen rendszer aljas módszere a másképp gondolkodók megtörésére, de Dr. Ortutay Elemér többször is sorsdöntő választásra kényszerült élete során. Ha a szovjet rezsim utasítására hajlandó csatlakozni az államilag megtűrt pravoszláv egyházhoz, elkerüli a büntetést, sőt tanári kinevezést kap a lembergi egyetemen. 33 éves ekkor, családos ember, 4 kisgyermek apja, mégsem töpreng a válaszon. Koncepciós perben 25 év kényszermunkára ítélik. A vád egyik bizonyítéka, hogy a mindennap miséző atya Horthy születésnapján, Hitler hatalomátvételének napján és a magyar nemzeti ünnepen is imádkozott, tehát támogatta a fasisztákat.
A vorkutai bányák nem törték meg, sőt ahhoz is volt ereje, hogy fogolytársaiban tartsa a lelket.
1956-ban térhetett haza, miután egy kirakatper során felmentették.
Ekkor jött az újabb kísértés: Magyarországra költözhet a családjával, csak olvassa fel a Kossuth Rádióban, hogy a Szovjetunióban vallásszabadság van. Ha nemet mond, könnyen Szibériában találhatja magát.
Katakomba-lét és újrakezdés
Az Ortutay-család Kárpátalján maradt. A nélkülözés és az illegalitás évtizedei következtek.
Az egykori pap az ungvári csempegyárba került, ahol 17 évet húzott le kétkezi munkásként.
Közben titokban végezte a hívek pasztorizációját, folytatta papi munkáját a hatóságok folyamatos zaklatása közepette. Óriási szerepe volt az egyházi utánpótlás nevelésében, az évek során 18 tanítványát szentelték pappá. Egyszemélyes teológiai akadémiát működtetett, ahogy barátja, Balla László írta. Otthonában szívesen látott mindenkit, felekezetre való tekintet nékül, aki erkölcsi útmutatásért fordult hozzá, vagy egyszerűen kíváncsi volt a nagy tudású teológus doktor eszmefuttatásaira. Így vált a kárpátaljai magyar szellemi élet egyik meghatározó alakjává a 20. század második felében.
Megélhette, hogy egyházát 1989-ben legalizálják, s a görögkatolikus hívek visszakapják templomaik egy részét. 1991-ben aranymisés áldozópap lett. Több mint ötven éven át szolgált. 1997-ben hunyt el.
Hogy miként látta saját szerepét az embert próbáló történelmi korban, arról kevés szó esik 1993-ban megjelent emlékiratában. Annál lelkesebben mesél nagyra becsült tanárairól, iskolatársairól, tanítványairól, a kárpátaljai magyar és ruszin írókról-költőkről, kedves barátairól meg a tehetséges fiatalokról, akik egész életében körülvették.
Rövid önéletírását egy lágerbeli szenteste emlékével fejezi be. A kis történet megvilágítja, hogy a mélyen nemzeti érzelmű atyától távol állt a sovinizmus. Magyar, ukrán, cigány, olasz és litván rabok gyűlnek a fiatal pap köré, hogy együtt ünepeljenek: "Mert aki velünk érzett, az testvérünk volt".
"Letérdeltünk mindnyájan a kis zöld gally előtt... és én dadogva, el-elcsukló hangon imádkozni kezdtem... majd elénekeltük - ó, de szívből énekeltük - a Mennyből az angyalt, a Stille nacht-ot, a Dévnájá novénát, a Pásztorok, pásztorokat...".
Akik együtt énekeltek azon az estén, szinte mind hazatértek. De sokan voltak, s nem csak Vorkután, akik soha többé nem látták viszont a szülőföldjüket és a szeretteiket. Az atya az ő emléküket is híven őrizte.
Dr. Ortutay Elemér egy régi lelkészdinasztia utolsó felszentelt papja volt. Nevét ma egyházi kollégium viseli Beregszászban.
