csepantelke

Kárpátalja megyeszékhelyének arculatát nagyban meghatározzák jellegzetes fái és cserjéi: az Ung-parti hársfasor, a belvárosi utcákat szegélyező szakurák és magnóliák, na meg a parkok, közterek tölgyei, fenyői, juharfái. Ezek közül számos különleges fajta meghonosítása Laudon István gimnáziumi tanárnak köszönhető, akinek természet iránti rajongása nem mindennapi gyűjtőszenvedéllyel párosult.

Laudon István (1862—1924) ungvári értelmiségi családban született, gimnáziumi tanulmányai után Budapesten szerzett bölcsészdiplomát, majd doktori címet. Hazatérve az ungvári királyi főgimnázium latintanára lett. Szívesen és sokfelé utazgatott, bejárta az Osztrák-Magyar Monarchiát, megfordult Itáliában s többhónapos tanulmányutat tett Egyiptomban. Innen állítólag egy múmia kezének darabjait is magával hozta, s a leletet az ungvári gimnázium múzeumának ajándékozta.

Ám utazásaiból leginkább növénymagokat, facsemetéket, cserjéket és herbáriumokat hozott haza. A növények egy részét saját, Szobránc utcai  kertjében ültette el. A kert egyre terebélyesebb lett az évtizedek során, leggazdagabb része ma a megyei gyermekkórház parkjához tartozik. A helyiek Laudon-arborétumként emlegetik a kertet, melynek legfőbb díszei közé tartozik a magnólia, a fekete fenyő, a ginko és a japánciprus.

1892-ben a fáradhatatlan tanár elültetett néhány ritka fajtájú fát a várdomb tövében, s ezzel voltaképp alapítójává vált a későbbi botanikus kertnek. Igen alkalmas helyet választott a telepítéshez, hiszen a botanikus kert elhelyezkedése aligha lehetne kedvezőbb: északról a várdomb megóvja az erős széltől, emiatt, ha beköszönt a zord idő, még a mediterrán növények is képesek átvészelni a téli kertben a kisebb fagyokat. Dél felől az Ung folyó határolja a több mint 4 hektárnyi területet. A kert három teraszon terül el, egyharmada a folyó feletti első és második teraszon, kétharmada a völgybe vezető domboldalon. Felső és alsó részei között a szintkülönbség 22 méter. Vulkanikus eredetű alaptalaját vastag, termékeny vályogtalaj fedi. Ültetvényeit földrajzi elv alapján telepítették, külön részlegeken helyezték el az amerikai, kaukázusi, közép-ázsiai, kínai, távol-keleti országok egzotikus növényeit.

Az Ungvári Nemzeti Egyetemhez tartozó botanikus kertet hivatalosan 1946-ban nyitották meg és már az első évektől kutatóintézetként működött. Napjainkban elsősorban az UNE hallgatóinak tudományos gyakorló- és kutatóterepe.

A park idős és különleges fáinak jelentős az eszmei értéke. Legértékesebb az idős nyugati ostorfa (Celtis occidentalis), mely valószínűleg még Laudon ültetése, s becslések szerint 6 millió forint feletti értéket képvisel.  Hasonlóan értékes a kislevelű hárs (Tilia cordata), a  kocsányos tölgy (Quercus robur) és a korai juhar (Acer platanoides).

Az ungvári polihisztor nevéhez egy jelentős tudományos felfedezés is fűződik, 1902-ben Királymezőn egy új fenyőfajt talált. Az Elshotzia patrini  néven törzskönyvezett fa Kárpátalja hegyvidéki járásaiban honos.

A szenvedélyes természetbúvárt a máramarosi hegyekben, túrázás közben érte a halál. Szülővárosában, a Kálvária-temetőben helyezték örök nyugalomra. Emlékét Ungvár százéves fái őrzik.

A múlt megismerésének sokféle módja van. Egy ország, régió vagy tájegység történelméről, a valaha élt emberek történetéről a temetők sokat elárulnak. De nemcsak a múltról mesélnek, tükröt tartanak a jelennek is.

Rendhagyó körutunkon ezúttal Kárpátalja néhány nagy múltú temetőjét, titkokat is rejtő kriptáját és kevésbé ismert vagy lassan feledésbe merülő temetkezési helyét keressük fel.

A soknemzetiségű Kárpátalja a múltban is számos nép otthona volt, de a nemzetiségek aránya radikálisan megváltozott az elmúlt századok során. Ma már alig hallani magyar szót az ungvári Korzón.  Ám ha felkeressük a Kálvária-temetőt, a város legrégebbi és legszebb, méltóképpen gondozott sírkertjét, magyar feliratú sírok sorait látjuk. Igaz, ezekben a sírokban 50-100-150 évvel ezelőtt elhunyt ungváriak nyugszanak.

A Kálvária a vidék nagy múltú dinasztiáinak nyughelye, itt található például a Laudon család sírboltja, s a Pálóczi Horváth família két obeliszkje. A kárpátaljai festőiskola alapítói, Erdélyi Béla és Boksay József szintén ebben a sírkertben alusszák örök álmukat, miképpen sok más, Ungvár történetében meghatározó szerepet játszó művész, tudós, tisztségviselő.

Kobály József ungvári régész, történész szerint egy tragikus sorsú szerelmespár is nyugszik a temetődombon. Az ungvári Rómeó és Júlia története 1892-re datálódik, ekkor tudta meg a katonai akadémiáról épp csak hazatérő ifjú Schaffer(?) Géza, hogy szerelmének családja hamarosan Sopronba költözik, s így kedvesével, Ágnessel el kell válniuk egymástól. Az elkeseredett  fiatalok öngyilkosságot követtek el, revolverrel szíven lőtték magukat. Együtt temették el őket,  tragédiájuk az egész várost megrázta.

A Kálvárián orosz, ukrán és szlovák feliratú sírok is vannak, ezek alakilag nemigen térnek el a régi magyar síroktól, a sírkövek alakját,  díszítőmotívumait leginkább a felekzeti  hovatartozás határozza meg. Az ukrán sírokon gyakrabban látható gravírozott kép, ez általában az elhunytat ábrázolja, de az újabb sírköveken a Szűz Mária-, angyal- és Krisztus-ábrázolások is kedveltek. Főleg falun jellemző, hogy a sírokat színes műanyagkoszorúkkal díszítik.

Az ungvári Kapos utcai sírkert merőben más képet mutat, mint a Kálvária. Évtizedekkel ezelőtt bezárták ugyan, de az őrzéséről, rendben tartásáról nem gondoskodtak. A régi sírkövek között kupacokban áll a háztartási szemét, a bejáratnál szétdobált flakonokat, üres üvegeket látni. A borostyánnal benőtt ősfák között megbúvó régi sírokat nehéz megközelíteni a burjánzó cserjék és gazok miatt. Sok a megrongálódott sírkő, némelyiken már alig vagy egyáltalán nem olvasható az elhunyt neve. Az egyik, jelenleg a földön heverő sírkő Lányi Gézáé, az egykoron híres cimbalomművészé, aki Dankó Pista kortársa, Gárdonyi Géza barátja, s Blaha Lujza kedvenc cimbalmosa volt.

Sokféle kultúra, sokféle nyughely

Roma sírok

Az Ungvár külterületéhez tartozó Radvánc temetőjében az ukrán és magyar sírok között sok a roma nyughely. Érdekes, hogy a padokon kívül kisebb asztalokat is látni a roma sírok körül. A környékbeliek úgy tudják, ünnepeken és évfordulókon a hozzátartozók ételt-italt hoznak a temetőbe, a sírokra is helyeznek belőle. A gyermeksírokon apró játékokat, lufikat látni.

A trauma, a vallásos hit és a régi népi hiedelmek elemeinek sajátos keveredése figyelhető meg abban a néhány évvel ezelőtti történetben, melynek helyszíne az Ungvári járáshoz tartozó Kincseshomok volt. A faluban több száz roma gyűlt össze a temetőben, várva egy néhány héttel azelőtt elhunyt kislány feltámadását. Híre ment, hogy tragikus körülmények közt meghalt gyermek megjelent az édesanyjának, megjövendölte nagyapja hamarosan bekövetkező halálát, valamint saját, 40 nappal későbbi feltámadását. Miután a nagyapa valóban elhunyt, s ezzel a jóslat első fele beigazoldódott, a rokonok, ismerősök a megadott napon a temetőben várták, hogy megérkezzen az ígért jel, és megnyithassák a sírt. A nap végén azonban a csodában reménykedő tömeg csalódottan hagyta el a temetőt.

Zsidó temetők és emlékhelyek

L. Juhász Ilona kutatásai nyomán derült fény arra a sok évvel ezelőtti eseményre, melynek helyszíne az ungvári zsidótemető volt. 1918-ban egy ifjú pár ezen a szokatlan helyszínen mondta ki a boldogító igent. A zsidó néphit ugyanis azt tartotta, hogy egy ilyen szertartással megállíthatóak a halálos járványok. Ebben az időben Ungváron is pusztított a spanyolnátha, s a város rabbijának elmondása szerint ennek akartak gátat szabni a rítussal, amelyet korábban más vidékeken is alkalmaztak már ugyanezzel a céllal. 

Kárpátalja történetében évszázadokon át fontos szerepet játszottak az itt élő zsidók. 1921-ben ezen a területen megközelítőleg 90 000-en vallották magukat izraelitának, a második világháború előtti években a lakosság mintegy 13%-a zsidó, számarányuk Ungváron és Munkácson ennél is magasabb.

Becslések szerint 1944-ben mintegy 80 000-100 000 kárpátaljai zsidót hurcoltak haláltáborokba. Csupán kb. 20 %-uk tért haza. A túlélők túlnyomó többsége később kivándorolt az USA-ba, Izraelbe és más országokba.

A független Ukrajna 2001-es, első népszámlálása szerint alig több mint félezer zsidó élt Kárpátalján az ezredfordulón.

Mára elsősorban az emblematikus épületek — a zsinagógák többsége a szovjet idők óta állami tulajdonban van — és az izraelita temetők őrzik a nyomát annak, hogy az egykor nagy számban itt élő zsidók hogyan formálták e vidék arculatát, kultúráját.

A zsidólakosság holokauszt előtti számarányának tükrében nem meglepő, hogy régi izraelita temetőket, temetkezési helyeket szinte minden nagyobb kárpátaljai településen találni. A sírkövek, temetők állapota különböző, ám az utóbbi évtizedekben a korábbiakhoz képest jóval több figyelem irányul a nyughelyek megóvására, elsősorban helyi és külföldi vallási, valamint civil szervezeteknek köszönhetően.

2009 szeptemberében Ungváron, a régi zsidó temetőben holokauszt-emlékművet avattak azon a helyen, ahová az ungvári gettóban meghalt áldozatokat temették. Az elmúlt években Kárpátalja több városában és településén úgyszintén emlékjeleket helyeztek el, fejet hajtva az elhurcolt és meggyilkolt kárpátaljai zsidók előtt.

S hogy a Kárpátaljáról kivándorolt zsidók identitásának is fontos része maradt a „kárpátaljaiság”, jól mutatja, hogy a 80-as évek óta évente összegyűlnek, 2015-ben pedig Izraelben emlékhelyet avattak közösségük emlékezetének megőrzése céljából.

Román sírok

Máramarosban a 14. század óta dokumentált a románok jelenléte. A 2001-es népszámlálás szerint Kárpátalja lakosságának 2,6 % román. Nagyjából egy tömbben, a Tisza jobb partján, a Técsői és a Rahói járásban, jellemzően falun élnek. Messze földön híres településük Felsőapsa, amit sokan Kárpátalja leggazdagabb falujának tartanak hatalmas, kastélyszerű, nem ritkán akár 50 szobás családi házai miatt. A három Apsa (Felső-, Közép-, Alsó-) temetőinek sírkövei is különleges látványt nyújtanak. A tekintélyes méretű márványsírköveken az elhunytak majdnem életnagyságú, teljes alakos gravírozott képei láthatóak.

Katonai temetők, katonasírok

Kárpátalján számos különböző korú katonasír és katonai temető található. A legkorábbiak közé tartoznak az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc honvédjeinek síremlékei. Többek közt Ungváron, Beregszászon, Munkácson és Nagydobronyban vannak honvédsírok, a máramarosi Terebesfehérpatakon pedig egy ruszin nemzetőr nyughelyét azonosították.  Az ungvári Kálvárián nyugvó Szegelethy János honvédhadnagy sírját csak nemrég, a 20. század második felében fedezték fel, elképzelhető tehát, hogy újabb, eddig még nem fel nem lelt honvédsírokra bukkanhatnak a szemfüles temetőlátogatók.

I. és II. világháborús katonai temető található Ungváron, Huszton és Kőrösmezőn, s vannak katonasírok a munkácsi temetőben, valamint más településeken is.

Kárpátaljai legmagasabb hegye, a Hoverla lábánál egy kevéssé ismert, I. világháborús osztrák katonai temető található. A német feliratú sírkövek tanúsága szerint a katonák szinte valamennyien ugyanazon a napon, 1916. augusztus 30-án hunytak el. A kísérteties hangulatú, félreeső temetőt néhány éve önkéntesek megtisztították, s ma már turistajelzések mutatják az oda vezető utat.

A Kálvária-sírkert közvetlen szomszédságában található a szovjet katonai temető, melynek bejáratát két korabeli tank vigyázza.

Kripták titkai

Kárpátalja régi kriptáinak többsége a katolikus templomok alatt található, az ilyen sírbolt jellemzően egyházi személyek, nemesi családok, magas rangú tisztviselők, tudósok végső nyughelye. S ahogy a sírkövek, ezek a temetkezési helyek is sokat elárulnak a vidék múltjáról, történelmi tragédiáiról, de a megboldogultak életének fontos vagy épp különös eseményeiről is.

Az ungvári görögkatolikus székesegyház kriptájában 1998-ban talált rá Puskás László atya az 1947-ben meggyilkolt Romzsa Tódor püspök maradványaira. A fiatal egyházi vezetőt felső utasításra a szovjet Belügyi Népbiztosság emberei mérgezték meg az ellene irányuló első sikertelen gyilkossági kísérletet követően, a kórházban. Romzsának valószínűleg azért kellett meghalnia, mert nem volt hajlandó csatlakozni a pravoszláv egyházhoz, s papjait és híveit is a hatalom nyomásának való ellenállásra buzdította. A püspököt az ungvári székesegyházban temették el, ám sokan úgy vélték, testét elszállították, miután a templom 1949-ben a pravoszláv egyházhoz került. 1990-ben a görögkatolikus egyház visszakapta az épületet, de a kripta romos állapotban volt, látszott, hogy a nyughelyek többségét feldúlták.  

Végül, a sikeres feltárást követően a budapesti Természettudományi Múzeum Embertani Intézetének munkatársai elvégezték a püspök maradványainak vizsgálatát és azonosítását. Az ereklyéket 2003-ban szállították vissza Ungvárra, s azóta a székesegyház egyik mellékoltárában őrzik.

Romzsa Tódor vértanú püspököt II. János Pál pápa 2001-ben boldoggá avatta.

A munkácsi Szent Márton székesegyház altemplomában sok neves kárpátaljai nyugszik, köztük Merényi János polgármester és hitvese, Nagy Piroska, a Segélyező Nőegylet elnöke. Ám érdekes módon a nagyszőlősi temető egyik obeliszkje szintén a polgármester emlékét őrzi, s a sírkövön ez a felirat olvasható: Merényi János, Munkács város polgármestere felejthetetlen jó férjemnek áldott kegyelettel meghalt 1890 febr hó 7. A sírkő másik oldalán csak ennyi áll: Nagy Emma 1840–1913. Talán sosem fogjuk megtudni, miért szerepel két különböző hölgy hitvesként a sírköveken, s Merényi János életének ez a tisztázatlan  furcsasága örökre megmarad rejtélynek.

Eltűnt sírok nyomában

Kárpátalján több országosan ismert művész született vagy élt hosszabb-rövidebb ideig, utcanevek, emléktáblák, iskolák és egyesületek őrzik az emléküket (a teljesség igénye nélkül: Petrőczi Kata Szidónia, Gyöngyösi István, Ilosvai Selymes Péter, Komjáthy Benedek, Dayka Gábor, Munkácsy Mihály, Bartók Béla, Révész Imre, Szép Ernő, Szabó Dezső). Ám közülük kevesen nyugszanak ebben a földben, s a két leghíresebb sírnak is nyoma veszett az idők során.

Dayka Gábor, a magyar szentimentalista költészet jeles alakja életének utolsó esztendejét töltötte Ungváron. 1796. október 20-án hunyt el, a Kálvárián helyezték örök nyugalomra. A múlt század második felében helyi irodalmárok még elképzelhetőnek tartották, hogy előkerül a sír, de mára fogytán a remény, hiszen az azóta lezárt temető legrégibb feliratai is évtizedekkel későbbről valók, mint Dayka temetésének éve.

Hasonló a helyzet a barokk költőnő, Petrőczi Kata Szidónia nyughelyét illetően. Tudjuk, hogy Beregszentmiklóson helyezték örök nyugalomra 1708-ban, ám a sír pontos helye ismeretlen. Az utóbbi időben az ott található kastélyban történtek ugyan régészeti feltárások, de azok nem a sír hollétét kutatták.

Hogy előkerül-e valaha a két nagy költő sírja, abban legfeljebb reménykedni lehet. Ám jelenleg is számos olyan emlékhely található Kárpátalján, melyet érdemes felkeresni az utazónak, ha alaposabban szeretné megismerni a vidék múltját, vagy egyszerűen kíváncsi rá, kik és hogyan éltek itt a történelem viharos évszázadai alatt.

További fotók a Kálvária-temetőről a galériában, kattintással nyílik.

Főbb források:

http://ungparty.net/blog/2012/03/04/eskuvo-a-temetoben/

http://karpatalja.blog.hu/2012/04/10/eskuvo_2087

http://www.hebraisztika.hu/attachments/00000456.pdf

http://www.uzhgorod.ws/architecture_calvary.htm

http://www.karpataljalap.net/?q=2017/02/26/feher-obeliszk-titka

Ahol nem tüntettem fel a fotó eredetét, ott saját fényképeket használtam.

Ungvár külvárosának kátyúkkal szabdalt útjai mentén hirdetőtáblák sora. Kereskedelmi reklámok, társadalmi célú hirdetések, meg egy-két — újabban divatba jött — születésnapi köszöntő. Az egyik táblán rokonszenves arcú fiatal férfi képe. Nem reklámoz, nem hirdet semmit: saját tragikus halálára emlékezteti az arra járókat.

A gyászoló szülők akaratából tűnik fel a portré időről időre a köztereken. A fényképet keretező szöveg első mondatai a fiú közelgő születésnapjára hívják fel a figyelmet, egész pontosan arra, hogy hamarosan egy újabb meg nem élt évforduló következik. 26 éves lenne, 27 éves lenne… Olekszij Rizak.

Az ungvári fiatalember élete 2012-ben ért véget.

Halálának oka és körülményei ma is élénken foglalkoztatják a helybélieket, annál is inkább, mivel évről évre újabb plakátok emlékeztetik őket a tragikus esetre.

Később mindent meg fogsz érteni…

 Olekszij Rizak rövid életéről sok minden megtudható a világhálónak köszönhetően. Pedagóguscsaládban született, kitűnő tanuló volt, sikereket ért el a sportban is. Közgazdasági és jogi tanulmányai végeztével hivatali pályára lépett. Gyorsan haladt a ranglétrán, alig 23 évesen már a legmagasabb besorolású adófelügyelők közé tartozott. 2012. november  16-án  — a rendőrség hivatalos állásfoglalása szerint — egy ungvári tömbház 15. emeleti balkonjáról a mélybe vetette magát.

A helyi sajtó megpróbálta rekonstruálni, mi történt a fiatalember életének utolsó napján. Eszerint Olekszij néhány órával a tragédia előtt barátnőjével találkozott, majd egy virágüzletbe ment, ahol 100 szál rózsát vásárolt és megcímzett két borítékot. Nyugodtnak tűnt, természetesen viselkedett. Az egyik eladó elmondása szerint Olekszij telefonon azt mondta valakinek: „Ez meglepetés lesz számodra, később mindent meg fogsz érteni, és értékeled majd.”

A szomszédos épület kamerái rögzítették, hogy a virágcsokrot barátnője házához vitte, majd mécseseket gyújtott az udvaron. Ezután taxival a Szabadság sugárút legmagasabb épületéhez érkezett. Holttestét nem sokkal később a toronyház előtt találták meg.

Az apa harca

Ivan Rizak, Kárpátalja volt kormányzója kezdettől elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyetlen fia öngyilkosságot követett el. Szerinte Olekszij előre kitervelt gyilkosság áldozata lett, testét pedig megtévesztésül vitték ahhoz a 16 emeletes lakóépülethez, mely az elmúlt években számos öngyilkosság helyszíne volt.  A rendőrség az elsődleges vizsgálatok alapján önkezűséget feltételezett, ám egy hónappal az eset után az ügyészség sajtóközleménye már a gyilkosság lehetőségét sem zárta ki. Nem sokkal azután, hogy az elhunytat örök nyugalomra helyezték, tűzszerészek vonultak ki a temetőbe, mert Rizak azt gyanította, fia sírját aláaknázták. A család kérésére később exhumálták a holttestet, az újabb orvosszakértői vizsgálat azonban megerősítette, hogy a fiatalember halálát magasból való lezuhanás okozta. A nyomozás végül megállapította, hogy Olekszij Rizak 2012. november 16-án koraeste levetette magát Ungvár legmagasabb épületének 15. emeletéről.

A gyászoló szülők sem akkor, sem azóta nem fogadták el, hogy fiúk önként dobta el magától az életet.

Az esettel hónapokon át intenzíven foglalkozott a helyi és az országos sajtó. A cikkek egy része teret engedett a spekulációknak és a találgatásoknak is, Ivan Rizak politikai múltját és kapcsolatait pedig szinte mindegyik írás szóba hozta. A fizikusból lett szociáldemokrata politikus, majd kormányzó a 2004-es narancsos forradalom egyik nagy vesztese volt, pártja a hatalomváltással elvesztette súlyát, Rizak ellen pedig büntetőjogi eljárás indult többek közt vesztegetés és hivatali befolyással való visszaélés miatt. Az ellene felhozott számos vádpont közt az is szerepelt, hogy öngyilkosságba hajszolta az Ungvári Nemzeti Egyetem rektorát, a lemondását sürgető politikai erők nyomásának ellenálló Volodimir Szlivka professzort (bizarr egybeesés, hogy ezzel az üggyel kapcsolatban is felmerült a gyanú, valójában gyilkosság történt).

Ivan Rizakot 2007-ben, botrányos jelenetekkel tarkított bírósági perének végén 5 év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték és 5 évre eltiltották a közügyektől.

Fia halála óta az ex-kormányzó fő életcélja, hogy megtalálja az állítólagos gyilkosokat és azok megbízóit, e célból 100 ezer hrivnyás nyomravezetői díjat is felajánlott. Később pedig mindent megtett annak érdekében, hogy elérje, indítsanak újabb nyomozást az ügyben. Levélben fordult elnöksége idején Viktor Janukovicshoz, majd Arszenyij Jacenyuk miniszterelnökhöz, legutóbb pedig Petro Porosenkóhoz. Ezekben a terjedelmes irományokban egyebek mellett arról is beszámol, hogy a feltételezett gyilkosság hátterében jelentős üzleti és politikai befolyással bíró bűnözőket — maffiát— sejt, de konkrét neveket nem említ. Az interneten viszont közzétett hosszú egy listát azokról, akik részt vehettek a gyilkosság eltussolásában, illetve öngyilkosságnak való álcázásában.

 Apja erőfeszítései ellenére Olekszij Rizak ügyében mindmáig nem indítottak újabb nyomozást.

Az emlékőrzés gesztusai

A hozzátartozók Olekszij emlékére, valamint az üggyel kapcsolatos újabb hírek és információk közlésére internetes weboldalt hoztak létre. Hozzáférhetővé tették az elhunyt fiú biográfiáját és számtalan fotóját, valamint a szülők jogi küzdelmeinek és gyászának számos dokumentumát. Ezen a felületen adtak hírt egyebek közt arról, hogy emléktáblát szeretnének avatni annak a háznak a falán, ahol Olekszij a szüleivel élt, ám ehhez nem kapták meg az ungvári polgármesteri hivatal hozzájárulását. Egy szerényebb kivitelű emléktáblát viszont sikerült elhelyezniük a nagyszülők vidéki otthonának homlokzatán. A család által megrendelt postai bélyegsorozat szintén a fiú emlékét hivatott őrizni. A bélyegeken ugyanazok a fotók szerepelnek, melyek a városi hirdetőtáblákra is felkerültek. Utóbbiakat időről időre a legforgalmasabb utak mentén és a város hivatali negyedében helyezik el, így az „ártatlanul meggyilkolt” fiú portréjával valószínűleg minden ungvári találkozott már.

Reflexiók

Megkérdeztünk néhány helybélit, mit gondolnak az időről időre megjelenő „emlékező” plakátokról.

Ivanka (43) eleinte furcsállta, mára azonban megszokta a jelenlétüket. Hatásos eszköznek tartja az ügy iránti figyelem fenntartásához. Nem tud említeni egyéb olyan esetet, melyben a lakosságot ilyen  mértékben igyekeztek bevonni egy bűnügy felderítésébe.

Attila (34) úgy véli, a plakát egy közösség politikai identitásának szimbóluma, ami mögött elég kevés valós információ van.

Úgy tudom, az igazság már jóideje kiderült, de a család ezzel képtelen megbékélni, mondja Viktor (19). Rossz érzést kelt benne a plakát, úgy véli, a gyász bensőséges dolog, nem kellene közszemlére tenni.

Vitalij számára (60) ez az ügy is bizonyítja, hogy Ukrajnában nem ért véget a klánok háborúja. A hatalomért és a pénzért szó szerint véres harc folyik, aminek persze áldozatai is vannak, ám a maffiháborúknak végül mindig a kisemberek isszák meg a levét.

Natália (44) sajnálja a fiút, akár szerelmi csalódás, akár politikai leszámolás vezetett a halálához. „Sajnos, sok itt az ehhez hasonló ügy, amelynél sohasem derül ki a teljes igazság. Ezzel nehéz együtt élni” — mondja.

A különböző vélemények metszéspontja, hogy végső soron mindegyik megkérdezett nyugtalanítónak tartja a folyamatos és szinte elkerülhetetlen találkozást a plakátok üzenetével.

Város-kép

A nyomozás ugyan több éve lezárult, ám a Rizak-család a mai napig nem fogadta el az öngyilkosság teóriáját. Remélik, hogy egy napon kiderül majd, kik a felelősek fiuk haláláért. S mindent megtesznek annak érdekében, hogy mások se feledjék: az általuk keresett igazságra még nem derült fény.

Ám nem csak a megnyugtató befejezés hiányzik, maga az ügy is nehezen beszélhető el egységes történetként. Ungváron valószínűleg mindenki hallott már az esetről, ám annyi ellentmondásos és megkérdőjelezhető információ forog közszájon, hogy kevesen hajlandóak határozott véleményt mondani róla. Ugyanakkor részben a médián keresztül, elsősorban pedig a plakátok közvetítette vizuális üzenetek által bevésődött a köztudatba az ügy jónéhány összeilleszthetetlennek tűnő eleme. Ezek az információtöredékek pedig súlyos kérdéseket vetnek fel az igazságszolgáltatás működése,  illetve az alapvető emberi jogok garantálása kapcsán.

Így a halott fiú fotója  — mely mára a városkép állandó, zavarba ejtő elemévé vált —  egyaránt tekinthető szimbólumnak és aggasztó tünetnek.

Fotók forrása: mukachevo.net, svitohlyad.info

Amatőr fotósoktól gyakran hallani, hogy kivételesen szerencsés korban élünk, ami a  fényképezés technikai eszközeinek hozzáférhetőségét illeti. A fotózás manapság széles rétegek számára elérhető hobbi, s akár a mobiltelefonunkkal is készíthetünk kiváló minőségű képeket. De hogy egy fotó hozzájárul-e a világ vagy önmagunk jobb megértéséhez, egyáltalán, hat-e ránk, az még mindig azon múlik, ki nyomja meg a felvétel gombot.

Az ungvári Deskó Tamás szokatlan helyszíneken fotóz. Elhagyatott, romos épületek, üres gyárak, beton- és acélmonstrumok sorakoznak a képein. Ember utáni helyek, a pusztulás apokaliptikus terei.

— Nem szokványosak a témáid.

— Pár éve figyeltünk fel ezekre a hátborzongató helyekre jóbarátommal, Horváth Attilával. Ungváron és környékén elég sok használaton kívüli középület és ipari létesítmény található. Némelyiket nehéz megközelíteni, mert a természet már visszavette, ami az övé. A bezárt telepeket, gyárakat álatalában őrzik is, és az őrök érthető módon nem örülnek a hívatlan látogatóknak. Ha mutatkozott rá valamicske esély, azért első nekifutásra mindig legálisan próbáltunk bejutni ezekre az elzárt területekre. Miután sikerült a kapukon belül kerülnünk, alaposan szétnéztünk, majd fotóztunk. Az volt az elvünk, hogy úgy rögzítsük, amit látunk, hogy az a lehető legkevesebb beavatkozással járjon. Nem veszünk el semmit és nem teszünk kárt az épületben, az ott található tárgyakban.

 Néhány hónapja már egyedül járom a romokat, mert a barátomat külföldre szólította a munkája.

— Miért fontos, hogy lefotózd, amit a túrák során látsz?

— Mert tudom, hogy hiába találják esetleg mások is izgalmasnak ezeket a helyeket, kevesen jönnének el megnézni az említett nehézségek miatt. Engem viszont adrenalinnal tölt fel egy-egy ilyen túra, minden mozzanatát élvezem a hely felfedezésétől egészen addig a pillanatig, míg elkattan az utolsó fotó. Hagyom, hogy hasson rám a látvány, és jó esetben meg tudom ragadni azt, ami számomra a legjellemzőbb a helyben. De a képeimen ott van az aktuális hangulatom és lelkiállapotom is. És persze szeretem, ha az időjárás a kezemre játszik, például a megfelelő fényviszonyokkal.

— Nem biztos, hogy arra figyelsz, ami másnak is feltűnne…

— Én elsősorban formákat és színeket látok. Adva van mondjuk egy üres, omladozó hangár vagy egy régi kórterem, tele lommal, szeméttel. De a falak élei és szögei, a tető résein át beeső fénycsíkok csodálatos geometriában tartják az egészet. A mértani alakzatok tökéletessége szervezi egységgé a káoszt. A képeimmel ezt a próbálom visszaadni: az állandó rendet és struktúrát, ami ott van a pusztulásban is.  

— A képeidnek angol címeket adsz, ezek többsége zenei, filmes és képzőművészeti utalás vagy szójáték.

 — A címek személyes asszociációk, általában azt közvetítik, ami az elsődleges benyomásom a látottakkal kapcsolatban. Nem célom, hogy befolyásoljam, orientáljam a néző értelmezését. Sokszor meglep, miként látják a képeimet mások. Előfordult, hogy a málló festék és a rozsda vörös színe alapján energikusan sugárzónak mondták az egyik olyan felvételemet, melyet én melankolikus hangulatúnak tartok.

— A színek a képeiden lényegi tartalmakat hordoznak.

— Egy hely hangulatát jól visszaadják a színárnyalatok. Épp a valósághűség miatt csak minimális mértékben használok szűrőket. A fényképezés technikai része egyébként sem érdekel túlzottan. A képeimet mobiltelefonnal készítem, és nincs derítés, sem mesterséges beállítások. Ami hatásos, így is megmutatkozik. Ha gyönyörű, sokszínű penész borítja egy elhagyott szoba falát, annál amúgy sem kívánhatnék jobbat.

— Nem igyekszel hírverést csinálni a fotóidnak...

— Számomra a fényképezés kreatív önkifejezési forma. Más a tétje, nem a hírnév.

— ?

— Az önismeret és a fejlődés. A figyelem edzése. Napról napra, képről képre érzem, hogy nyitottabban és érzékenyebben szemlélem a világot. A helyszínek keresése, majd bejárása érzéki, zsigeri izgalmat nyújt. Nagyon összetett élményt jelent a fotózás, nem mérhető semmi máshoz.

Ami pedig az önreklámot illeti, alapvetően szkeptikus vagyok a közösségi médiával kapcsolatban. Az Instagramot viszont szívesen használom, figyelem az urbex-fotósok munkásságát szerte a világban. Gyakorlati tanácsokat és inspirációt kapok azoktól, akiknek hasonló a látásmódja, mint az enyém.

— A te képeid mégis egészen másak, mint mondjuk az ókori romokról készült római urbex-fotók…

— Az én tárgyaim, helyeim nem patinás, antik emlékek, hanem a közelmúlt mementói. És az értékvesztés különösen megrázó így, testközelből. Azért is tartom fontosnak, hogy ezeket a pusztulásra ítélt architektúrákat fotózzam, mert nagyon gyorsan változik, romlik az állaguk. Mikor legközelebb visszamegyek, talán már nem ugyanaz a látvány fogad, mint ahogy ez már sokszor elő is fordult. Ilyen értelemben pillanatfotókat, helyzetjelentéseket készítek, amolyan képes naplót egy számomra nagy téttel bíró utazásról, ami egyben az idővel való versenyfutás is.

Viszont nemcsak pusztulás van a képeimen. Az egyik kedvenc fotómon például a színek térbeli egymásutánisága közvetíthet valamifajta reményt. A háttér szürke épületegyüttese előtt barnás-vörös, vég nélküli vagonok s egészen elől az épp csak sarjadó, élénkzöld fű — ez egy optimista skála, azt hiszem.

További fotók: https://www.instagram.com/deshtop/

 Rövid videó a túrákról: https://youtu.be/daLb_WX_cow

Ungvár nem egyszerűen Kárpátalja megyeszékhelye, hanem motorja és/vagy szíve (műszaki érdeklődésűek vs. humán beállítottságúak). Aki ellátogat ide, mondjuk azért, hogy megtekintse a vidék történelmi nevezetességeit és természeti kincseit, útja során maradandó ízélményekkel gazdagodhat. Sőt, azt is  megkockáztatnám, hogy Kárpátalját elsősorban ráérős gasztrotúrák keretében érdemes felkeresni.

Miért éppen Ungvár?

A soknemzetiségű és százezer fölötti lakosú Ungvár gasztrokínálata változatos és megbízható színvonalú, így ha autentikus kárpátaljai ízeket keresünk, szinte bárhol, bármit ehetünk. Aranyló vajban úszó, pikánsan savanykás pelmenyivel, nyárson piruló szaftos saslikokkal és más helyi specialitásokkal úton-útfélen találkozhatunk. Ahogyan a régi helyi mondás tartja, ha Ungváron eldobsz egy kiflivéget, szinte biztos, hogy egy tányér borscsba esik.

Mégis, hová?

Ahogy a cím sejteti, nem a felsőkategóriás és értelemszerűen drágább éttermeket vesszük sorra. Aki ilyen helyeken szeretné elkölteni valamelyik főétkezését meg a hrivnyáját, az bőven talál útba igazítást az interneten és a jobb szállodákban.

Egyébként nincs ok az aggodalomra, általában sehol sem nem húzzák le a turistát, és az árak az igényesebb éttermekben sem botrányosak. A középkategóriás helyeken pedig kimondottan olcsón ehetünk. Nagyjából ezer forintnak megfelelő összegért bőséges ebédet kapunk desszerttel, itallal.

Korzó

Ha Ungvár a megye szíve, akkor a Korzó a szívkamrája. Vagy a szívcsakrája. A város hangulatos sétálóutcájának emberléptékű nyüzsgése az európai kisvárosokat idézi. A számtalan bolt mellett templom, zeneiskola és számos bank is található az óvárosnak ezen a központi részén. Természetesen éttermekből sincs hiány. Kiemelendő a vadnyugati hangulatú, nemzetközi kínálattal és helyi specialitásokkal egyaránt büszkélkedő Cactus, az ukrán nemzeti konyhát reprezentáló Vertep (borscs, borscs, borscs!) valamint, sőt elsősorban a közeli Mustármag utca  gyöngyszeme, a grúz ételeket kínáló Hinkalnya. Az utóbbiról indokolt ódákat zengeni. Látványkonyhájában szó szerint az orrunk előtt készül a ház névadó specialitása, a fűszeres hússal töltött méretes tésztabatyú, a hinkali (khinkali). Fogyasztásához nem árt némi rutin. Kézzel illik enni, és az első harapással gyorsan ki kell szippantani az isteni, enyhén csípős levet, mert máskülönben kicsurog a tányérunkra, és a nyilvánvaló élvezeti veszteség mellett mindenki látni fogja, hogy kezdő hinkalizók vagyunk. De lehet itt kalóriaszegényebb fogásokat is kapni, nagy kedvenc a házi készítésű joghurt meggyöntettel, italok közül pedig az aszalt szilvából készült kompót.

Az Asztyika étterem széles választékával kevés helyi étterem kínálata vetekedhet. Étlapjukon külön kategóriában találjuk a kárpátaljai specialitásokat. Egyebek mellett sóletet, mákos gubát, gulyáslevest, ruszin haluskát és fűszeres-gombás kremzlit kóstolhatunk náluk. Ugye, milyen klassz, hogy a Kárpátaljára oly jellemző multikulturalitás a helyi gasztronómiában is adekvát módon megmutatkozik?

Ha a Korzón át a Drugeth-várnak vesszük az irányt, nem téveszthetjük el a Florenzia nevű olasz bisztrót és fagylaltozót, mely a jól ismert itáliai fogások mellett olyan helyi ihletésű ételeket is kínál, mint a spenótos-brinzás rétes (a brinza túrószerű fehér, sós sajt, jellemzően a hegyvidéki ruszinok készítik). A süteményespultban pedig mindig akad szezonális újdonság, ilyen volt nemrég az ősz esszenciáját nyújtó sütőtökös-aszalt szilvás-túrós pite.

Ha már desszert és sütemény, mindenképp meg kell említeni Ungvár legismertebb cukrászmesterét, Valentin Stefanyot, akinek mintaboltja és cukrászdája, a Valentin & Valentina szintén a Korzó közelében található. A francia vintage édességboltok stílusát idéző aprócska üzletben a mester saját kreációin kívül  — mint az Ungvár torta és a Korzó szelet — a jól ismert cukrászsütemények újragondolt változatait is érdemes megkóstolni.

Van étel a Korzó után?

Már hogyne volna. Vehetjük az irányt mindjárt a legmozgalmasabb városrész felé. Az Ukrajna Áruház,  Zakarpattya Hotel, pravoszláv székesegyház háromszöge Ungvár forgalmi csomópontja. Az áruház emblematikus épülete tavaly leégett, de a környékén így is számos látni- és kóstolnivaló akad. Ha ukrán jellegű ebédre vágyunk elfogadható áron, akkor választhatjuk a Delizia menüjét, mely borscsot, kijevi csirkemellet, káposztasalátát és rozskenyeret foglal magában. Ugyanitt húsmentes, babbal készített borscs levessel is szolgálnak.

Rövid séta után, a Szabadság sugárút egyik elágazásánál izgalmas időutazásban lehet részünk. Ha kedvünk támadna elmerülni a nem is olyan távoli szovjet múltban, keressük a Kabak Szavok éttermet, ahol a belső tereket, a kiszolgáló személyzet formaruháját és az étlapot meghatározó egységes retro dizájn egyszerre idézi meg és parodizálja a szovjet élet- és étkezési stílust.

Föl, föl, te éhes proletár

Miután megmerítkeztünk a múltban, szálljunk alá a kifőzdék, menzák, munkahelyi étkezdék világába, mert mi van, ha kevés pénzzel is megéhezünk.

Ez már a fapad pótsámlija.

Az Ung folyó parti sétányai mentén számos elfogadható színvonalú és árképzésű vendéglátóhely üzemel. A gyalogoshídtól pár perc alatt eljutunk a Petőfi Sándor nevét viselő térre (azt mondják, a költő szobrát ékesítő kard megérintése szerencsét hoz. Kétséget kizáróan így van, a rézkardot ugyanis évente párszor ellopják/letörik, így tényleg nagy szerencse, ha épp van mit megfognunk). A forgalmas tér környékén bőven találunk étkezési lehetőségeket. Mehetünk például a Petőfi téri étkezdébe, mely tökéletesen hű a nevéhez: egy étkezde (menza) a nevezett helyen. Egészségtudatos és viszonylag változatos ízvilágú konyhát visz. Amiért leginkább említésre érdemes, az az innovatív szemlélet, a megszokott ételsorokon kívül ugyanis mindig találhatunk itt valami újdonságot, mondjuk egy — a hagyományos savanyúságok közt szerényen megbúvó — disznónyelvsalátát.

 Ha a város legnagyobb piacára tévednénk (Krasznodoniak utcája), az első sor közepe táján érdemes megállnunk egy aprócska, névtelen büfénél. Leginkább arról ismerhetjük fel, hogy lángost majszolnak előtte, ezt az ételt másutt nem kapni a piacon.  Ha beteltünk a helyi ízekkel, akkor itt érdemes lehet letérni a csapásirányról egy pizza erejéig. Választhatjuk bármelyik változatot, a papírvékony, ropogós tésztára pont annyi jóféle feltét kerül majd, amennyitől még a vérbeli olasz séfek sem dőlnének a pizzavágójukba.

Ha mégsem ettünk a piacon, pár száz méterrel odébb még bepótolhatjuk. De figyelem, a Kárpáti Kiadó üzemi konyháját csak edzett gyomrúaknak ajánljuk. Felfoghatatlanul olcsó és igencsak egyhangú a kínálatuk, viszont mindezekért kárpótolhat bennünket a couleur locale,  a letűnt érából teljes épségében átmentett autentikusan kopár enteriőr robosztus térelválasztókkal, a műnél is művibb burkolatokkal és kényelmetlen, otromba bútorokkal. Történészek, amatőr múltbúvárok előnyben. Amit azért nem érdemes kihagyni: a citromhabos torta.

Tegyük fel, hogy ha már Ungváron vagyunk, szeretnénk egy jót shoppingolni a haverokkal egy helyi barkácsboltban (hmm...hmm). Mindenesetre, ha a városszéli Epicentr barkácsáruházba tévednénk, bátran együnk a menzáján, mert finom, házias ízekre és korrekt adagokra számíthatunk.

Street food

Néhány éve még Ungvár-szerte aprócska utcai ételstandokba botolhattunk. Ma már inkább csak a piacok színfoltjai ezek a jellegzetes barna bódék. Specialitásuk a cseburek nevű, darált hússal töltött tésztatáska.  Ugyanitt fánkra emlékeztető pirogokat is kapni többféle töltelékkel, van káposztás, krumplis, sőt sűrített tejjel töltött változat is. Ha ellenállhatatlan késztetést éreznénk, hogy megkóstoljuk ezeket a csemegéket, nem árt bőven felszerelkezni szalvétával, mert bizony tocsognak az olajban. Fogyasszunk melléjük erjesztett gabonából készült frissítő italt, kvászt, melyet a melegebb hónapokban szintén utcai standokon csapolnak.

Falatnyi kitérő

A szlávok mesterei a tartósításnak. Ha Kárpátalján járunk, mindenképp kóstoljuk meg a marinált erdei gombákat. Adjunk egy esélyt a hagymás ruszlinak is, illetve a suba nevű salátának, melynek a savanyított hal az egyik fő összetevője. A város több üzletében és piacán vásárolhatunk helyi termelőktől származó füstölt húskészítményeket, ízletes sajtokat, valamint a Kárpátokban gyűjtött többféle gombát (szezonon kívül marinálva vagy szárítva), gyümölcsös-gyógyfüves teakeverékeket, hecsedlit (csipkebogyólekvárt).

Végül jöhet a kávé … vagy amit akartok

Nem reprezentatív felmérések — azaz a helyi szóbeszéd — szerint Ungváron a legmagasabb az egy főre jutó kávézók száma Közép-Kelet-Európában. Tehát a város bármely pontján tudunk kávézni, a színvonal viszont nem egyenletes. A Totemben, Medelinben mindenesetre nem csalódhatunk nagyot. Bővebb és szakmailag megalapozottabb információkért érdemes felkeresni rovidkv blogját http://rovidkv.reblog.hu/.

Üdítők közül próbáljuk ki a nyírfalét, kitűnő szomjoltó és egészséges, könnyű ital. Ha alkoholt iszunk, részesítsük előnyben a Bereg-vidéki borokat, esetleg kóstoljuk meg Ungvár saját sörét, az Ungweisert. A Váralja kávézót semmiképp ne hagyjuk ki, már csak azért sem, mert sokat megtudhatunk a város múltjáról a kiállított régiségeknek és fotóknak köszönhetően. Sörre, limonádéra vagy bármilyen rövid italra pedig ugorjunk be a város legstílusosabb pub-jába, az Egan Irish Pubba. Jó zene, finom pizza, hangulatos enteriőr vár ránk (csak az érdekesség kedvéért: a névadó Egán Ede ír származású magyar kormánybiztos a hegyvidéki ruszinok szociális helyzetén próbált javítani a 19-20. század fordulóján. Terveit csak részben valósíthatta meg, mivel tragikus körülmények között elhunyt, valószínűleg gyilkosság áldozata lett. A nevét viselő pub tehát az emlékezet helye is.)

Rendelünk végre?

Végül essék szó egy kényes témáról, a kiszolgálás minőségéről. Magyar turisták ne lepődjenek meg, ha anyanyelvükön nem sikerül szót érteniük pincérekkel, a magyar lakosság számaránya itt már 10 százalék alatti. Angolul jellemzően a fiatalabbak beszélnek, viszont a személyzet általában mindenütt készséges, így minimális ukrán vagy orosz szókinccsel és mutogatással is jól elboldogulhatunk. A nyugatabbra természetesnek számító nyájasságra viszont ne nagyon számítsunk, a kiszolgálás legfeljebb előzékeny, de semmiképp nem nyomuló vagy túlontúl udvarias. Rendeléskor a várakozási idő felől felesleges faggatózni. Inkább kérjünk többféle étvágygerjesztő előételt, és kóstolgassunk, míg elkészül a főfogás. Vagy igyunk egy-két vodkát, az mindig jó ötlet.