csepantelke

Amatőr fotósoktól gyakran hallani, hogy kivételesen szerencsés korban élünk, ami a  fényképezés technikai eszközeinek hozzáférhetőségét illeti. A fotózás manapság széles rétegek számára elérhető hobbi, s akár a mobiltelefonunkkal is készíthetünk kiváló minőségű képeket. De hogy egy fotó hozzájárul-e a világ vagy önmagunk jobb megértéséhez, egyáltalán, hat-e ránk, az még mindig azon múlik, ki nyomja meg a felvétel gombot.

Az ungvári Deskó Tamás szokatlan helyszíneken fotóz. Elhagyatott, romos épületek, üres gyárak, beton- és acélmonstrumok sorakoznak a képein. Ember utáni helyek, a pusztulás apokaliptikus terei.

— Nem szokványosak a témáid.

— Pár éve figyeltünk fel ezekre a hátborzongató helyekre jóbarátommal, Horváth Attilával. Ungváron és környékén elég sok használaton kívüli középület és ipari létesítmény található. Némelyiket nehéz megközelíteni, mert a természet már visszavette, ami az övé. A bezárt telepeket, gyárakat álatalában őrzik is, és az őrök érthető módon nem örülnek a hívatlan látogatóknak. Ha mutatkozott rá valamicske esély, azért első nekifutásra mindig legálisan próbáltunk bejutni ezekre az elzárt területekre. Miután sikerült a kapukon belül kerülnünk, alaposan szétnéztünk, majd fotóztunk. Az volt az elvünk, hogy úgy rögzítsük, amit látunk, hogy az a lehető legkevesebb beavatkozással járjon. Nem veszünk el semmit és nem teszünk kárt az épületben, az ott található tárgyakban.

 Néhány hónapja már egyedül járom a romokat, mert a barátomat külföldre szólította a munkája.

— Miért fontos, hogy lefotózd, amit a túrák során látsz?

— Mert tudom, hogy hiába találják esetleg mások is izgalmasnak ezeket a helyeket, kevesen jönnének el megnézni az említett nehézségek miatt. Engem viszont adrenalinnal tölt fel egy-egy ilyen túra, minden mozzanatát élvezem a hely felfedezésétől egészen addig a pillanatig, míg elkattan az utolsó fotó. Hagyom, hogy hasson rám a látvány, és jó esetben meg tudom ragadni azt, ami számomra a legjellemzőbb a helyben. De a képeimen ott van az aktuális hangulatom és lelkiállapotom is. És persze szeretem, ha az időjárás a kezemre játszik, például a megfelelő fényviszonyokkal.

— Nem biztos, hogy arra figyelsz, ami másnak is feltűnne…

— Én elsősorban formákat és színeket látok. Adva van mondjuk egy üres, omladozó hangár vagy egy régi kórterem, tele lommal, szeméttel. De a falak élei és szögei, a tető résein át beeső fénycsíkok csodálatos geometriában tartják az egészet. A mértani alakzatok tökéletessége szervezi egységgé a káoszt. A képeimmel ezt a próbálom visszaadni: az állandó rendet és struktúrát, ami ott van a pusztulásban is.  

— A képeidnek angol címeket adsz, ezek többsége zenei, filmes és képzőművészeti utalás vagy szójáték.

 — A címek személyes asszociációk, általában azt közvetítik, ami az elsődleges benyomásom a látottakkal kapcsolatban. Nem célom, hogy befolyásoljam, orientáljam a néző értelmezését. Sokszor meglep, miként látják a képeimet mások. Előfordult, hogy a málló festék és a rozsda vörös színe alapján energikusan sugárzónak mondták az egyik olyan felvételemet, melyet én melankolikus hangulatúnak tartok.

— A színek a képeiden lényegi tartalmakat hordoznak.

— Egy hely hangulatát jól visszaadják a színárnyalatok. Épp a valósághűség miatt csak minimális mértékben használok szűrőket. A fényképezés technikai része egyébként sem érdekel túlzottan. A képeimet mobiltelefonnal készítem, és nincs derítés, sem mesterséges beállítások. Ami hatásos, így is megmutatkozik. Ha gyönyörű, sokszínű penész borítja egy elhagyott szoba falát, annál amúgy sem kívánhatnék jobbat.

— Nem igyekszel hírverést csinálni a fotóidnak...

— Számomra a fényképezés kreatív önkifejezési forma. Más a tétje, nem a hírnév.

— ?

— Az önismeret és a fejlődés. A figyelem edzése. Napról napra, képről képre érzem, hogy nyitottabban és érzékenyebben szemlélem a világot. A helyszínek keresése, majd bejárása érzéki, zsigeri izgalmat nyújt. Nagyon összetett élményt jelent a fotózás, nem mérhető semmi máshoz.

Ami pedig az önreklámot illeti, alapvetően szkeptikus vagyok a közösségi médiával kapcsolatban. Az Instagramot viszont szívesen használom, figyelem az urbex-fotósok munkásságát szerte a világban. Gyakorlati tanácsokat és inspirációt kapok azoktól, akiknek hasonló a látásmódja, mint az enyém.

— A te képeid mégis egészen másak, mint mondjuk az ókori romokról készült római urbex-fotók…

— Az én tárgyaim, helyeim nem patinás, antik emlékek, hanem a közelmúlt mementói. És az értékvesztés különösen megrázó így, testközelből. Azért is tartom fontosnak, hogy ezeket a pusztulásra ítélt architektúrákat fotózzam, mert nagyon gyorsan változik, romlik az állaguk. Mikor legközelebb visszamegyek, talán már nem ugyanaz a látvány fogad, mint ahogy ez már sokszor elő is fordult. Ilyen értelemben pillanatfotókat, helyzetjelentéseket készítek, amolyan képes naplót egy számomra nagy téttel bíró utazásról, ami egyben az idővel való versenyfutás is.

Viszont nemcsak pusztulás van a képeimen. Az egyik kedvenc fotómon például a színek térbeli egymásutánisága közvetíthet valamifajta reményt. A háttér szürke épületegyüttese előtt barnás-vörös, vég nélküli vagonok s egészen elől az épp csak sarjadó, élénkzöld fű — ez egy optimista skála, azt hiszem.

További fotók: https://www.instagram.com/deshtop/

 Rövid videó a túrákról: https://youtu.be/daLb_WX_cow

Ungvár nem egyszerűen Kárpátalja megyeszékhelye, hanem motorja és/vagy szíve (műszaki érdeklődésűek vs. humán beállítottságúak). Aki ellátogat ide, mondjuk azért, hogy megtekintse a vidék történelmi nevezetességeit és természeti kincseit, útja során maradandó ízélményekkel gazdagodhat. Sőt, azt is  megkockáztatnám, hogy Kárpátalját elsősorban ráérős gasztrotúrák keretében érdemes felkeresni.

Miért éppen Ungvár?

A soknemzetiségű és százezer fölötti lakosú Ungvár gasztrokínálata változatos és megbízható színvonalú, így ha autentikus kárpátaljai ízeket keresünk, szinte bárhol, bármit ehetünk. Aranyló vajban úszó, pikánsan savanykás pelmenyivel, nyárson piruló szaftos saslikokkal és más helyi specialitásokkal úton-útfélen találkozhatunk. Ahogyan a régi helyi mondás tartja, ha Ungváron eldobsz egy kiflivéget, szinte biztos, hogy egy tányér borscsba esik.

Mégis, hová?

Ahogy a cím sejteti, nem a felsőkategóriás és értelemszerűen drágább éttermeket vesszük sorra. Aki ilyen helyeken szeretné elkölteni valamelyik főétkezését meg a hrivnyáját, az bőven talál útba igazítást az interneten és a jobb szállodákban.

Egyébként nincs ok az aggodalomra, általában sehol sem nem húzzák le a turistát, és az árak az igényesebb éttermekben sem botrányosak. A középkategóriás helyeken pedig kimondottan olcsón ehetünk. Nagyjából ezer forintnak megfelelő összegért bőséges ebédet kapunk desszerttel, itallal.

Korzó

Ha Ungvár a megye szíve, akkor a Korzó a szívkamrája. Vagy a szívcsakrája. A város hangulatos sétálóutcájának emberléptékű nyüzsgése az európai kisvárosokat idézi. A számtalan bolt mellett templom, zeneiskola és számos bank is található az óvárosnak ezen a központi részén. Természetesen éttermekből sincs hiány. Kiemelendő a vadnyugati hangulatú, nemzetközi kínálattal és helyi specialitásokkal egyaránt büszkélkedő Cactus, az ukrán nemzeti konyhát reprezentáló Vertep (borscs, borscs, borscs!) valamint, sőt elsősorban a közeli Mustármag utca  gyöngyszeme, a grúz ételeket kínáló Hinkalnya. Az utóbbiról indokolt ódákat zengeni. Látványkonyhájában szó szerint az orrunk előtt készül a ház névadó specialitása, a fűszeres hússal töltött méretes tésztabatyú, a hinkali (khinkali). Fogyasztásához nem árt némi rutin. Kézzel illik enni, és az első harapással gyorsan ki kell szippantani az isteni, enyhén csípős levet, mert máskülönben kicsurog a tányérunkra, és a nyilvánvaló élvezeti veszteség mellett mindenki látni fogja, hogy kezdő hinkalizók vagyunk. De lehet itt kalóriaszegényebb fogásokat is kapni, nagy kedvenc a házi készítésű joghurt meggyöntettel, italok közül pedig az aszalt szilvából készült kompót.

Az Asztyika étterem széles választékával kevés helyi étterem kínálata vetekedhet. Étlapjukon külön kategóriában találjuk a kárpátaljai specialitásokat. Egyebek mellett sóletet, mákos gubát, gulyáslevest, ruszin haluskát és fűszeres-gombás kremzlit kóstolhatunk náluk. Ugye, milyen klassz, hogy a Kárpátaljára oly jellemző multikulturalitás a helyi gasztronómiában is adekvát módon megmutatkozik?

Ha a Korzón át a Drugeth-várnak vesszük az irányt, nem téveszthetjük el a Florenzia nevű olasz bisztrót és fagylaltozót, mely a jól ismert itáliai fogások mellett olyan helyi ihletésű ételeket is kínál, mint a spenótos-brinzás rétes (a brinza túrószerű fehér, sós sajt, jellemzően a hegyvidéki ruszinok készítik). A süteményespultban pedig mindig akad szezonális újdonság, ilyen volt nemrég az ősz esszenciáját nyújtó sütőtökös-aszalt szilvás-túrós pite.

Ha már desszert és sütemény, mindenképp meg kell említeni Ungvár legismertebb cukrászmesterét, Valentin Stefanyot, akinek mintaboltja és cukrászdája, a Valentin & Valentina szintén a Korzó közelében található. A francia vintage édességboltok stílusát idéző aprócska üzletben a mester saját kreációin kívül  — mint az Ungvár torta és a Korzó szelet — a jól ismert cukrászsütemények újragondolt változatait is érdemes megkóstolni.

Van étel a Korzó után?

Már hogyne volna. Vehetjük az irányt mindjárt a legmozgalmasabb városrész felé. Az Ukrajna Áruház,  Zakarpattya Hotel, pravoszláv székesegyház háromszöge Ungvár forgalmi csomópontja. Az áruház emblematikus épülete tavaly leégett, de a környékén így is számos látni- és kóstolnivaló akad. Ha ukrán jellegű ebédre vágyunk elfogadható áron, akkor választhatjuk a Delizia menüjét, mely borscsot, kijevi csirkemellet, káposztasalátát és rozskenyeret foglal magában. Ugyanitt húsmentes, babbal készített borscs levessel is szolgálnak.

Rövid séta után, a Szabadság sugárút egyik elágazásánál izgalmas időutazásban lehet részünk. Ha kedvünk támadna elmerülni a nem is olyan távoli szovjet múltban, keressük a Kabak Szavok éttermet, ahol a belső tereket, a kiszolgáló személyzet formaruháját és az étlapot meghatározó egységes retro dizájn egyszerre idézi meg és parodizálja a szovjet élet- és étkezési stílust.

Föl, föl, te éhes proletár

Miután megmerítkeztünk a múltban, szálljunk alá a kifőzdék, menzák, munkahelyi étkezdék világába, mert mi van, ha kevés pénzzel is megéhezünk.

Ez már a fapad pótsámlija.

Az Ung folyó parti sétányai mentén számos elfogadható színvonalú és árképzésű vendéglátóhely üzemel. A gyalogoshídtól pár perc alatt eljutunk a Petőfi Sándor nevét viselő térre (azt mondják, a költő szobrát ékesítő kard megérintése szerencsét hoz. Kétséget kizáróan így van, a rézkardot ugyanis évente párszor ellopják/letörik, így tényleg nagy szerencse, ha épp van mit megfognunk). A forgalmas tér környékén bőven találunk étkezési lehetőségeket. Mehetünk például a Petőfi téri étkezdébe, mely tökéletesen hű a nevéhez: egy étkezde (menza) a nevezett helyen. Egészségtudatos és viszonylag változatos ízvilágú konyhát visz. Amiért leginkább említésre érdemes, az az innovatív szemlélet, a megszokott ételsorokon kívül ugyanis mindig találhatunk itt valami újdonságot, mondjuk egy — a hagyományos savanyúságok közt szerényen megbúvó — disznónyelvsalátát.

 Ha a város legnagyobb piacára tévednénk (Krasznodoniak utcája), az első sor közepe táján érdemes megállnunk egy aprócska, névtelen büfénél. Leginkább arról ismerhetjük fel, hogy lángost majszolnak előtte, ezt az ételt másutt nem kapni a piacon.  Ha beteltünk a helyi ízekkel, akkor itt érdemes lehet letérni a csapásirányról egy pizza erejéig. Választhatjuk bármelyik változatot, a papírvékony, ropogós tésztára pont annyi jóféle feltét kerül majd, amennyitől még a vérbeli olasz séfek sem dőlnének a pizzavágójukba.

Ha mégsem ettünk a piacon, pár száz méterrel odébb még bepótolhatjuk. De figyelem, a Kárpáti Kiadó üzemi konyháját csak edzett gyomrúaknak ajánljuk. Felfoghatatlanul olcsó és igencsak egyhangú a kínálatuk, viszont mindezekért kárpótolhat bennünket a couleur locale,  a letűnt érából teljes épségében átmentett autentikusan kopár enteriőr robosztus térelválasztókkal, a műnél is művibb burkolatokkal és kényelmetlen, otromba bútorokkal. Történészek, amatőr múltbúvárok előnyben. Amit azért nem érdemes kihagyni: a citromhabos torta.

Tegyük fel, hogy ha már Ungváron vagyunk, szeretnénk egy jót shoppingolni a haverokkal egy helyi barkácsboltban (hmm...hmm). Mindenesetre, ha a városszéli Epicentr barkácsáruházba tévednénk, bátran együnk a menzáján, mert finom, házias ízekre és korrekt adagokra számíthatunk.

Street food

Néhány éve még Ungvár-szerte aprócska utcai ételstandokba botolhattunk. Ma már inkább csak a piacok színfoltjai ezek a jellegzetes barna bódék. Specialitásuk a cseburek nevű, darált hússal töltött tésztatáska.  Ugyanitt fánkra emlékeztető pirogokat is kapni többféle töltelékkel, van káposztás, krumplis, sőt sűrített tejjel töltött változat is. Ha ellenállhatatlan késztetést éreznénk, hogy megkóstoljuk ezeket a csemegéket, nem árt bőven felszerelkezni szalvétával, mert bizony tocsognak az olajban. Fogyasszunk melléjük erjesztett gabonából készült frissítő italt, kvászt, melyet a melegebb hónapokban szintén utcai standokon csapolnak.

Falatnyi kitérő

A szlávok mesterei a tartósításnak. Ha Kárpátalján járunk, mindenképp kóstoljuk meg a marinált erdei gombákat. Adjunk egy esélyt a hagymás ruszlinak is, illetve a suba nevű salátának, melynek a savanyított hal az egyik fő összetevője. A város több üzletében és piacán vásárolhatunk helyi termelőktől származó füstölt húskészítményeket, ízletes sajtokat, valamint a Kárpátokban gyűjtött többféle gombát (szezonon kívül marinálva vagy szárítva), gyümölcsös-gyógyfüves teakeverékeket, hecsedlit (csipkebogyólekvárt).

Végül jöhet a kávé … vagy amit akartok

Nem reprezentatív felmérések — azaz a helyi szóbeszéd — szerint Ungváron a legmagasabb az egy főre jutó kávézók száma Közép-Kelet-Európában. Tehát a város bármely pontján tudunk kávézni, a színvonal viszont nem egyenletes. A Totemben, Medelinben mindenesetre nem csalódhatunk nagyot. Bővebb és szakmailag megalapozottabb információkért érdemes felkeresni rovidkv blogját http://rovidkv.reblog.hu/.

Üdítők közül próbáljuk ki a nyírfalét, kitűnő szomjoltó és egészséges, könnyű ital. Ha alkoholt iszunk, részesítsük előnyben a Bereg-vidéki borokat, esetleg kóstoljuk meg Ungvár saját sörét, az Ungweisert. A Váralja kávézót semmiképp ne hagyjuk ki, már csak azért sem, mert sokat megtudhatunk a város múltjáról a kiállított régiségeknek és fotóknak köszönhetően. Sörre, limonádéra vagy bármilyen rövid italra pedig ugorjunk be a város legstílusosabb pub-jába, az Egan Irish Pubba. Jó zene, finom pizza, hangulatos enteriőr vár ránk (csak az érdekesség kedvéért: a névadó Egán Ede ír származású magyar kormánybiztos a hegyvidéki ruszinok szociális helyzetén próbált javítani a 19-20. század fordulóján. Terveit csak részben valósíthatta meg, mivel tragikus körülmények között elhunyt, valószínűleg gyilkosság áldozata lett. A nevét viselő pub tehát az emlékezet helye is.)

Rendelünk végre?

Végül essék szó egy kényes témáról, a kiszolgálás minőségéről. Magyar turisták ne lepődjenek meg, ha anyanyelvükön nem sikerül szót érteniük pincérekkel, a magyar lakosság számaránya itt már 10 százalék alatti. Angolul jellemzően a fiatalabbak beszélnek, viszont a személyzet általában mindenütt készséges, így minimális ukrán vagy orosz szókinccsel és mutogatással is jól elboldogulhatunk. A nyugatabbra természetesnek számító nyájasságra viszont ne nagyon számítsunk, a kiszolgálás legfeljebb előzékeny, de semmiképp nem nyomuló vagy túlontúl udvarias. Rendeléskor a várakozási idő felől felesleges faggatózni. Inkább kérjünk többféle étvágygerjesztő előételt, és kóstolgassunk, míg elkészül a főfogás. Vagy igyunk egy-két vodkát, az mindig jó ötlet.